Viszlát német könyvek, köszönöm!

A héten van egy kis időm egy régen vágyott projektre, elhatároztam, hogy pár dologtól megválok, ami már nem okoz örömet nekem, nem hasznos, vagy majd-még-egyszer-jó-lesz valamire, de már évek óta nem volt jó semmire. Minimalizmus: powered by youtube . 😀

Az első pár napban elég könnyen ment. Na, de ma rávettem magam, hogy az ágy alatt lévő hozzáférhetetlen tárolót hozzáférhetővé tegyem. Sosem akaródzott, mert tudtam mi van ott. Hülyén fog hangzani, de nyelvkönyvek. Angol, német és spanyol. A nagyjához az elmúlt 10 évben közöm se volt, ennek ellenére két költözést is megtettek velem. Nevetséges, miért?

Kezembe vettem az angol könyveket és simán félretettem, hogy állapottól függően kuka, vagy könyvmegálló. Semmi nehéz nem volt ebben. Aztán van pár frissebb spanyol könyvem, amit még szeretnék folytatni, csak közbe jött az élet. Ez még csak 2 éve áll itt, teljesen rendben van és reális, hogy még kellhet. Oké. Aztán jött a neheze. A német.

A némethez olyan szintű érzelmi csomag kapcsolódik nálam, hogy hihetetlen. Első sikerélményem bármilyen nyelvvel. Első sikerélményeim egyike összességében. Látni, hogy a befektetett munka milyen rövid idő alatt meg tud térülni. Együtt izgulni barátokkal középiskolában. Összességében egy gimis feeling, de a jobb féle. A stréberebbik oldalam kiélése is. Valahol egy ritkán tapasztalt flow élmény is. A győzelem íze. Hála a tanárnőnek, és érdekes módon általa hála egy másik jó tanárnak is, akinek ugyan a tantárgyával messze nem értem el ilyen sikereket. Valahol a kitűnőség, a kiválóság érzése is kapcsolódik hozzájuk. Kiemelkedni a kortársaktól. Büszkeség.

Mindezt a csomagot kidobni? Feleleveníteni is elég fájdalmas. Akkor még olyan naívan gondoltam az életre és minden előttem volt. Azt hiszem az akkori elvárásaim és reményeim felét sem teljesítettem (sem azokat amiket külső szemek rámaggattak). Nem tudom ez baj-e. De valahol hiányzik, az a fiatal tűz, ami akkor volt, és mindennek a lehetősége. Mindennek, hogy bármi lehet. Most már ha nem is vagyok egy tervezős típus, azért látom a következő 5 évet vagy 10-et. És ez nem izgalmas, és munkásnak tűnik, és felnőttnek. Ezzel sokszor nincs bajom, de most ez a kupac könyv ilyeneket juttat eszembe.

A könyvek mennek. Ezt eldöntöttem. Még egyszer nem fogok velük költözni és ha újra tanulnom kell majd németül, akkor biztos más könyvből kell majd, és megengedhetem majd magamnak, hogy beszerezzem őket. Ez a realitás.

Ettől még nehéz megválni tőlük, azért amit jelképeznek. Igyekszem majd többször emlékeztetni magam ezekre a dolgokra, és ehhez talán nem kell két-három tonna papírt dugdosnom, elég emlékezni, elég elolvasni ezt a blogposztot. Hátha könnyebb lesz így a batyum.

Reklámok

Halogatás, akaraterő

Elég nagy kedvem és szükségem lenne rá, hogy akaraterőről és halogatásról olvassak pár könyvet, mert amikor a Pillecukortesztet olvastam nagy adag motivációt kaptam a dolgaim hatékony kézbevételére. És most is erre lenne szükség.

Annyi a bibi, hogy most tanulnom kéne, így az akaraterő témában való mély elmerülést halogatnom kell a tanulás halogatása miatt.

Túl öreg vagyok én már ehhez a stresszhez, de majd ez is elmúlik.

Elengedés

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy létezhet-e teljes elengedés a mi esetünkben. Akarom-e egyáltalán? Ő akarja-e? Akarnánk-e visszacsinálni mindent, ha teljesen átlátnánk egymáson és minden tévedést, hibát, rosszindulatot tudnánk egymásról?

Mivel nem tudjuk teljesen elengedni egymást, mert összeköt az élet, elég nehéz érezni egymás teljes hiányát. És elég nehéz túllenni azon, ami megkeserítette az utolsó szép emlékeket is. Nincs teljes elválás, nincs teljes megbocsátás – így újrakezdeni is lehetetlen. Már, ha akarnánk… valamit, valamikor.

Néha azon gondolkozom, benne van-e valami tulajdonság, ami miatt nem lehet elereszteni. A párkapcsolatában is úgy adódik, hogy tűzön-vízen át ragaszkodnak hozzá, pedig nem mindig érdemli meg. Akkor sem, ha tudom milyen, mikor a jobbik énje kerekedik felül. Mert van egy erős jó oldala.

Én annyira szeretném már, ha évek távlatából nem volna a mi kapcsolatunk újra fel-fel bukkanó téma a gondolkozásomban. Nem akarom ezt a belső harcot. Meg akarok állapodni egy nyugodt helyen, még az sem kell, hogy jól érezzem magam tőle. Majd túl leszek rajta, mint mindenen.

Addig is míg el nem jutok erre a nyugvópontra próbálok arra gondolni, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy volt idő mikor barátok voltunk (még ha a fele sem volt igaz vagy teljes). Hálás vagyok, hogy tudom most mi hiányzik nap mint nap. Ilyenben már nem lesz részem, szinte biztos. De ami volt azt már nem tudja az se eltörölni, ami utána jött.

SOK GONDOM KÖZT

SOK GONDOM KÖZT

Sok gomdom közt veled vesződöm,
bóbiskós szántón mérgelődöm
s harmatos, dobogó dombokon
szememre húzom a kalapom.

Hosszúkat lépek s keserülvén
legelgető borjak közt ülvén
orrocskájuk is téged idéz
s rózsás csülkökkel szivembe lépsz.

Zsákom rádobom a bokorra,
bottal ütök a virágokra,
ordítok, ha szól a billegő,
a folyóig szenved a mező.

Ha kerülsz, ne kerülj el messze,
köténykéd lennék, ne tépj össze,
dalocskád lennék, ne hallgass el,
kenyérkéd leszek, ne taposs el.

1928 nyara  – József Attila

Minden kezdet

Kicsit nehezemre esik megint elkezdeni írni, de úgy gondoltam jobb valami hülyeséget most már írni, mint várni az ihletre, ami úgy látszik csak nem jön.

Elkezdtem heti terveket írni magamnak, prioritásokat, fontos elintéznivalókat, amiket sosem akaródzik, meg amire mindenképpen időt kéne szakítani, még ha szabadon választható is. Első héten sikerült pipálgatni. Második héten már ehhez is lusta voltam. Ettől függetlenül az, hogy felírtam mégis segített mert sikerült elintéznem dolgokat, amiket már régóta halogatok. És az is nyilvánvalóan látszik mi az amihez mostanában nincs kedvem, pedig felírtam, hogy hasznomra válna. Tudatosításra jó lenne ez, majd meglátjuk, hogy meddig tartom a jó szokást.

Mit keresek itt?

Mindig is szerettem blogolni, valamiért mindig elégedettséggel állok fel egy olyan szöveg után a géptől, amit én alkottam meg. Mindig tisztább a fejem, rendszerezettebbek a gondolataim. Lassan 10 éve blogolok, mindig másért, másról. Mostanában azért hanyagoltam az írást, mert a napló funkcióját már elvesztette számomra a dolog, bizonyos dolgokat pedig nem tudtam leírni, mert tudtam ki olvassa vissza és nem akartam, hogy egy internetes lenyomat hatással legyen való életbeli találkozásainkra. Viszont egyre jobban hiányzik, hogy kiírjak magamból dolgokat terápiás céllal, vagy csak egyszerűen mert meg akarok örökíteni egy érzést, gondolatot. Napló jelleggel már rég nem szeretnék írni, de néha egy-egy erős benyomást jó volna egy digitális emlékkönyvbe rögzíteni. Ki tudja meddig tart a lelkesedés. 🙂 Gondolataim mindig lesznek és rendszerezni se lenne rossz őket. Tehát újrakezdés, folytatás, itt és most.